“Nemigen tudom, mi hasznos az államnak és mi káros, s mitől van az, hogy úgy pereg le róla a vér, mint kutyáról a víz. Mind és mindenek közül egy, csak egy személy foglalkoztat. Ez lett fájó pontom, üldöző rémképem, de ugyanakkor olyasmi, ami csak az enyém s egyedül az én ítéletemre van bízva.


Eleinte úgy képzeltem, hogy nőttön-növő hatalmával, dicsőségével annak a büntetésnek a nőttön-növő mértéke állhatna arányban, amelyet szívesen kiszabnék rá. Így ekkor még megelégedtem volna választási vereségével, a tömegek tőle való elhidegülésével, utóbb már az kellett, hogy börtönbe vessék, még később, hogy egy távoli kietlen szigetre száműzzék, ahol egyetlen pálma nő, amelynek koronája, akár a lábjegyzetek fekete csillaga, örökkön lefelé vezet, le a magány, a gyalázat, a tehetetlenség poklába; most végül már csak a a halála nyújtana számomra kielégülést.

Ahogyan fölfelé ívelését a statisztikusok egy a hívei számának szaporodását szemléltető, mind terebélyesedő kicsi, majd nagyobb, végül egészen nagy emberalakkal ábrázolják, úgy dagadt fenyegetően – akárcsak ő maga, mellén keresztbe font karjaival – lelkem mezejében iránta táplált gyűlöletem, míglen majd teljesen betöltötte azt, mindössze egy keskeny világló peremet hagyva meg számomra.

Amikor hajdan az istenek emberi alakot öltöttek, s lilaszínű ruhában, szerényen és határozottan lépkedtek, izmos, portól még nem érintett saruba bujtatott lábukon, és megjelentek a mezők parasztjai és a hegyek pásztorai között, istenvoltukat ez a legcsekélyebb mértékben sem csökkentette; ellenkezőleg, az őket körüllengő emberlét varázsában rejlett nem evilági lényegük legkifejezőbb újraszületése. De amikor egy korlátolt, durva, féművelt személy, aki első pillantásra afféle harmadrendű fanatikusnak látszik, de valójában nem több önkényeskedő despotánál, kíméletlen, mogorva, ízléstelen senki, eltelve beteges becsvággyal, amikor egy ilyen igyekszik istent formálni magából, az ember úgy érzi meg kell követnie az isteneket. Hiába is próbálnának engem meggyőzni arról, hogy neki magának mindehhez talán semmi köze, hogy őt azoknak a sötét, zoológiai eszméknek a kérlelhetetlen fejlődése emelte a magasba s tartja most vasbeton trónszéken, amelyekbe szegény hazám belecsábult. Csakhogy az eszme a szekercének mindössze a nyelét nyújtja, az ember szabad akaratától függ, készít-e belőle szekercét és használja-e.”

V.Nabokov