Tudunk-e türelemmel fordulni egymáshoz a legnehezebb helyzetekben? Vagy Isteni beavatozás szükséges ahhoz, hogy átjárjon minket a kegyelem és irgalmasság állapota? Mert ahol a szükség ott a segítség…

Zahola Szilvia írása következik.

…”Egy bankban dolgoztam, impozáns, szép üvegépületben, tiszta, rendezett körülmények és kedves, segítőkész kollégák között, ugyanakkor mégis, kicsit elszigetelten egy golyóálló üveg mögött, pénztárosként. A pénztár/pénztáros nagyon fontos egy bank életében, mint megtudtam, nélküle nem is nyithatna ki. Egyik vicces férfikollégám jegyezte meg egy ízben, hogy a pénztáros szerepe olyan fontos egy bank életében, mint a kapusé a futballmeccsen.

A munkám pontosságot, figyelmet, erős koncentrációt és persze gyorsaságot kívánt meg, amit – úgy gondolom – én tudtam is hozni, napi szinten, ugyanakkor mindig tudatában voltam annak, hogy én elsősorban az emberek, az emberekkel való közvetlen, személyes kapcsolódási lehetőség miatt vagyok itt.

Szeretem az embereket, szeretek velük beszélgetni, meghallgatni őket, tanácsokat adni, ha kérik, vagy egyszerűen „csak szolgálatukra lenni”.

Azon a bizonyos napon – amikor hatalmas „leckét” kaphattam a Sors kegyelméből – zsúfolt nap volt. Sokan voltak a fiókban már reggel óta, mert 10-ét írtunk, és az a nap volt a legtöbb adós számára a hiteltörlesztőrészlet befizetési határideje. Ezen a napon mindenki sietni akart, és emiatt feszült volt a légkör. Én is készültem rá minden hónapban testileg és lelkileg egyaránt, és próbáltam a maximumot nyújtani, gyorsan, hibátlanul teljesíteni.

Már jócskán délelőttbe fordult az idő, vagy 40-50 ügyfelet kiszolgáltam addig, amikor is, megnyomtam az ügyfélhívó gombját, és nem száguldott az ablakom elé senki. Megnyomtam újra, és újra, majd megpróbáltam kinézni – a lehetőségeimhez mérten – hogy mi történhetett, kié ez a szám, miért nem jön? Éreztem, ahogy szétárad bennem a feszültség és a türelmetlenség, majd észrevettem, hogy egy kerekesszékes hölgy gurul lassan elém, akinek a kezeivel is volt valami gond. Felkapcsoltam a mikrofont, és ráköszöntem. Próbáltam kedves lenni, de hangom mégis erőteljesen csengett. A hölgy rám nézett, és halkan elmondta, hogy pénzt szeretne levenni a számlájáról. A beszéde is nehézkes volt, és észrevettem, hogy a kezében szorongatott bizonylat üres volt.

„Jézusom – gondoltam – még ezt sem töltötte ki! Mit tegyek? Ha elkezdem én kitölteni, a közben felgyűlt 12 várakozó ügyfél keresztben fog lenyelni, a fiókban ki fog törni a káosz. Istenem, minek is jött ide most ez a hölgy? Miért nem jött máskor, másik napon, amikor kevesebben vannak?” Miközben ezek a gondolatok cikáztak agyamban, a hölgy kissé ügyetlenül, többször is bele-beleakadva kezével a kabátjába, iratait próbálta előkeresni. Hallgattam, és csak hagytam, de közben szorongva figyeltem a háttérben egyre közelebb és közelebb nyomuló újabb és újabb érkező ügyfél fenyegető arckifejezését.

A főnököm lépett be fülkémbe, és kérdőre vont, hogy miért áll a kiszolgálás, miért nem pörög a pénztár? Csendben vázoltam számára a helyzetet, mire haragos arcot vágott, és közölte, hogy ez nem megengedhető, kint már hangzavar van, az ügyfelek elégedetlenkednek. Utasított, hogy azonnal vegyem el a bizonylatot a hölgytől, és töltsem ki helyette gyorsan, majd kiment.

Ránéztem az elesett nőre, aki közben nagy kínnal tölteni kezdte a papírt. Szólni akartam, de nem jött ki hang a torkomon, csak hirtelen nagy csönd és nyugalom szállt meg. Érzékeltem, hogy lelassult a beszédem, és mérhetetlen együttérzés, irgalom és melegség árasztott el. Nem láttam mást, csak a kocsijában előttem ülő nőt, aki alig érte fel a pultot. Görcsbe rendeződött, merev ujjakkal szorította a tollat, és nagy gondossággal rajzolta a betűket. Megállt az idő, s már hangokat sem hallottam. Eltűntek az ügyfelek, a morajlás. Nem tudom hány perc telt el, nem is nagyon érdekelt, még az sem, hogy az ügyfélhívó méri az időmet.

Amikor a hölgy készen lett – már alá is írta a bizonylatot – diadalittasan és mosolyogva nézett fel rám. Ez az érzés átáramlott hozzám a golyóálló üvegen vágott résen át, s részévé váltam a boldogságának. Sikerén felbuzdulva, ujjongva vettem át iratait és a bizonylatot, miközben torkomat a sírás fojtogatta. Gépiesen rögzítettem adatait a számítógépben, s gyors mozdulatokkal számoltam le a neki járó összeget a fémtálcába. Amikor az iratait nyújtottam felé, szemem fátyolossá vált, s a következő mondatok hagyták el ajkamat:

Köszönöm, hogy eljött ma ide, köszönöm, hogy megtanított ma egy nagyon fontos dolgot nekem és mindannyiunknak itt! Köszönöm, hogy mindannyian gyakorolhattuk ma itt a türelem, az együttérzés és az irgalmasság leckéjét!”

A hölgy meglepődött, megköszönte a kiszolgálást, és elhagyta az ablakomat. Kint az előtérben már csend volt, talán túlságosan is, s én hirtelen …visszazökkentem a valóságba. A biztonsági őr lépett elém, aki mosolyogva közölte velem, hogy „bekapcsolva hagytad a mikrofont tudtad?”…

Nem, nem tudtam, de a következő ügyfelet és aznap mindenkit nagyon szépnek, békésnek és barátságosnak láttam, és aznap este végtelen hálával telt imában köszöntem meg a Mindenségnek, hogy én egészséges lehetek, hogy tudok mozogni, lépni, járni, hogy egyáltalán….VAN KEZEM ÉS LÁBAM, és képes vagyok használni!”

Írta: Zahola Szilvia