Azt mondják a szenvedés elmélyít, a fejlődés része, de tudunk-e tudatosak maradni közben? Ha beleragadunk, semmi sem fog változni, s csak vonzzuk magunkhoz az újabb és újabb sebesülési lehetőségeket, amíg fel nem ismerjük, tudatossá nem válunk benne.

A napokban megkeresett egy hölgy, segítséget kérve, az oltás károsult kisfiának. Nem írta le, hogy miben kéri a segítségünket, ezért felhívtam a figyelmét,  a VNTV-n hallott Dr. Gelléri Julianna előadására, valamint az Agykontroll Egyesület őssejtekkel kapcsolatos termékére, (anélkül, hogy tagja lennék  a terméket árusító csoportnak,) és saját tapasztalataim alapján, gyakorló szülőként,  arra is, hogy ő maga, hogy tud segíteni Teremtő édesanyaként a gyermekén.

Mert kesereghetünk, kivesézhetjük százszor majd újra szomorkodhatunk még párszor a történteken, de attól még semmi sem fog változni! Írhatnék olyan példákat is, hogyha bele hasalunk, mert megbotlunk, mondjuk arccal előre egy pocsolyába, csak hogy fokozzam a hatást, nem fogunk ott feküdni és sopánkodni, hogy jajj mi történt velünk, miért ver engem a Jóisten, meg jajj Uram mit vétettem, hanem feltápászkodunk, megtöröljük az arcunkat, s hálát adunk, hogy nem lett komolyabb bajunk, esetleg jót nevetünk az egészen.

Mert nem feltétlenül mindig kívülről kell jöjjön a megoldás. Miért nem hisszük még mindig el, hogy mi magunk képesek vagyunk tenni azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak körülöttünk? Akár a közvetlen környezetünkben is? Hogyha hiszem, hogy képes vagyok tiszta, őszinte szeretettel fordulni a másik emberhez, legyen ő bárki, s ez benne is megérint, megpendít egy dallamot, felébreszti az Istenit a szeretet hatalma által, akkor a gonosznak, a bajnak, betegségnek, elme teremtette sötétségnek már nincs helye a közelemben, kényelmetlen neki, s muszáj kereket oldania, úgyhogy egyszerűen köddé válik. Hálás vagyok, hogy tanított, de nincs több dolgom vele, elengedem. Ugyanígy, ha már megtörtént az, amitől féltünk, felé kell helyezkedni, levonni belőle a tanulságot, elengedni az ellenállást, amely távol tartott Isteni magunktól, s csak engedni menni tovább a maga útján a dolgokat. Azt mondják a szenvedés elmélyít, a fejlődés része, de tudunk-e tudatosak maradni közben? Ha beleragadunk, semmi sem fog változni, s csak vonzzuk magunkhoz az újabb és újabb sebesülési lehetőségeket, amíg fel nem ismerjük, tudatossá nem válunk benne. Mert abban a pillanatban, hogy felismertük, hogy mi történik velünk, átalakul, s vezető fényünkké válik.

Ha megtalálod magadban azt a teret, ami forma nélküli, van aki fehér fényként jellemzi, ahol már nincsenek képek, nem villan be semmilyen gondolat, nem próbál megjelenni sem hang, sem illat formájában egyéb formalénydarab, akkor a jelenlét időtlenségében a valódi Isteni szeretetbe, az egységbe érkeztél. Ha ezt a teret gyakran felidézed, megéled, mindennapjaid részévé teszed, minden, és tényleg minden, sokkal könnyebbé válik.